Warning: usort(): Array was modified by the user comparison function in /var/www/evoroad.hu/wp-content/plugins/custom-sidebars/inc/class-custom-sidebars.php on line 761

Kanyonokból a piramisok völgyébe – I. rész

4

Egy szelet Nyugat-Balkán

Amikor valaki kiejti a száján azt, hogy „Balkán”, akkor az ember leggyakrabban lepukkant utakra, rozzant putrikra, szamarak által vontatott kordélyokkal közlekedő cigányokra, szegénységben sínylődő falvakra, korrupt rendszerre gondol. Vélhetően nem sokunk asszociál egyből harmincötezer éves kultúrára, az UNESCO által is elismert természeti örökségre, lágyan simogató, meleg tengeri hullámokra és mosolygós, vendégszerető emberekre. Pedig a Balkán sokkal több annál, amire a pejoratív szóhasználatból a legtöbbször következtetünk. Utunk során majdnem minden igaznak vélt sztereotípia semmivé foszlott, és a helyüket olyan élmények töltötték ki, melyekre hosszú évek múltán is szívesen fogunk visszaemlékezni.

Egy jó barátom vetette fel egyszer egy balkáni túra ötletét, ecsetelve, hogy milyen remek lenne az ottani csodás tájakon motorozni. Először értetlenül meredtem rá, hogy mégis mi a fenét keresnénk ott, hiszen arra a madár sem jár, nem hemzsegnek a motoros weblapok a balkáni túrabeszámolóktól, továbbá még mindig veszélyes terepnek tűnik, mert lelőhetik az embert, ráadásul még a magyarokat is utálják. De aztán szöget ütött a fejembe a túra gondolata és már nem is lehetett azt onnan többé kihúzni. Elkezdtem információt gyűjteni a neten, beszereztem egy útikönyvet, egy autós térképet, és hamarosan elő is álltam egy kilencnapos, két hétvégét is magába foglaló túrajavaslattal. A sors úgy hozta, hogy a túrát ihlető kedves motoros barátom mégsem tudott velünk tartani. Később, élménybeszámolómat látva fogta is a fejét nagy bánatában.

Szarajevó, Gazi Huszrev bég mecset

Szarajevó, Gazi Huszrev bég mecset

Öcsémmel, Gergővel kettesben vágtunk neki a nagy kalandnak. Első állomásunk Szarajevó volt, és túránk során egyedül itt foglaltunk le előre a belvárosban egy apró apartmant. Miután a szűk utcában, ahol megállni is képtelenség volt, a motorokat a kapun belülre toltuk, beszélgetésbe elegyedtünk a korunkbeli tulajjal, akiből csak úgy dőlt a szó. Háromnegyed óra alatt megtudtuk, hogy a háború óta is fennálló etnikai különbségek mennyire gúzsba kötik a föderációs országot, és hiába telt el két évtized a daytoni egyezmény megkötése óta, még mindig ugyanott tartanak, ahol akkor. Háború ide vagy oda, az itt élő szerbek, bosnyákok és horvátok továbbra is ellenkező irányba húznak. Vendéglátónk szerint jobb lett volna, ha a különböző népcsoportokat nem keverik össze; a szerbek által lakott vidékek tartozhatnának Szerbiához, a horvátok által lakottak Horvátországhoz, és így a bosnyákoknak is lehetne saját, fejlődőképes államuk. Sokat mesélt a háború máig ható borzalmairól és Szarajevó három és fél évig tartó ostromáról, mely a teljes várost romba döntötte és tizenkilencezer ember halálát követelte. Szinte nincs is olyan család, aki ne vesztette volna el valamelyik hozzátartozóját, vagy aki ne nyögné mind a mai napig a háború következményeit. Ámultan hallgattuk minden szavát, de a háború szörnyűségeit még első kézből mesélve sem lehet felfogni. Ezek után a zsúfolásig tömött temető mellett is csak csöndben tudtunk elsétálni.

A Pivsko jezero partján kanyargó panorámaút

A Pivsko jezero partján kanyargó panorámaút

A délutánt és az estét még a beszámoló hatása alatt a Baščaršija – a belvárosi bazársor – nyugodt útvesztőinek felfedezésére szántuk. Egy helyi fogadó a nemzeti eledelként számon tartott ćevapival csábított a vacsoránk elköltésére, miközben lehetőséget adott arra is, hogy azonnal tájékoztassuk a világot arról, hogy Szarajevóba érkeztünk. A digitális korszakban sodródó testvéremnek hat óra a motoron már túl sok volt wifi és fészbúk nélkül…

A Piva-folyó szurdoka fölött kanyarog az út.

A Piva-folyó szurdoka fölött kanyarog az út.

A túra látványos része csak másnap kezdődött, amikor is Montenegróba átlépve, a Piva-folyó völgyében a Pivsko-tó felé vettük az irányt. Ezen az útszakaszon minden kanyarban meg szerettem volna állni fényképezni, annyira látványosak voltak a völgy meredek falai, rajtuk a semmiben kapaszkodó tűlevelűekkel, a mélységben hömpölygő vízzel, és a kanyon falait át-átlyukasztó alagutakkal. A duzzasztott víztározó türkizkék tündöklése pedig már csak hab volt a tortán. Hát van ennél szebb?

Függőlegesre gyűrt kőzetlemezek a Durmitorban.

Függőlegesre gyűrt kőzetlemezek a Durmitorban.

Van, ámbár ezt csak pár óra múlva tudtuk meg, miután az UNESCO világörökség részét képező Durmitor Nemzeti Park szívén haladtunk keresztül. Az ezer méter feletti, utolsó településhez, ami valójában csak néhány elszórt parasztviskóból áll, még aszfaltúton lehetett felkapaszkodni, innen földúton csapattunk tovább. Ezen a civilizáció által elfelejtett, félreeső településen lehetett a túra egyik legzaccosabb török kávéjához jutni, melyet rideg tartású, hosszú szempillájú bociszemek próbáltak a szánkból kinézni. Majdnem meg is kapták. Szabadon legelő birkanyájak, függőlegesre gyűrt kőzetlemezek, tengerszemek és egyre gyérülő növényzet között kacskaringózott mind feljebb az út a hágó 1907 m-en fekvő tetőpontjáig. A lenyugvó nap fényében visszanézve nem tudtunk betelni az elénk táruló panorámával. Bár erről a helyről sosem hallottam még korábban, látványban bármelyik alpesi hágóval versenybe tudna szállni, és valószínűleg a megmérettetések jelentős részét csont nélkül meg is nyerné. Itt értettem meg, hogy fent említett barátom miről is beszélt, amikor a Balkánra vágyakozott.

1907 m magasan, a Durmitor-hágó tetején

1907 m magasan, a Durmitor-hágó tetején

Mivel az éjszaka vészesen közelgett, mi pedig fent jártunk a Durmitor tetején, az első szembejövő, szállást jelző táblát kezdtük követni egy hegyi viskóig. A szomszéd épületből felbukkanó, mosolygós tulaj remekül beszélt, de kizárólag szerbül, úgyhogy a huszonöt éve elfelejtett és már akkor sem létező orosz nyelvtudásunkat kellett elővennünk a kommunikáció legalapvetőbb szintjéhez. Nem hittünk a fülünknek, amikor egy egész, emeletes faházat kaptunk csak kettőnk részére, konyhával, fürdőszobával, ágyneművel felszerelve kevesebbért, mint amennyibe egy éjszaka került volna egy kempingben. A hegyek között hamar lehűl a kristálytiszta levegő, így nagyon hálásak voltunk a tiszteletünkre begyújtott kályhának, melyen még vacsoránkat is meg tudtuk főzni.

Ahová a madár is lifttel jár.

Ahová a madár is lifttel jár.

Žabljak tündéri kis hegyi faluja közelében a híres sötét vizű, jég vájta tengerszem, a Crno Jezero (Fekete-tó) volt következő célpontunk, mely a Durmitorban található 18 gleccsertó közül a legnagyobb. Két, egymással szemközti félsziget nyúlik a tóba; nagy szárazság idején ezek között keskeny, sekély átjáró keletkezik, ami ha kiszárad, két tóvá szeli a víztükröt, egy nagyobbra és egy kisebbre. Maga a Fekete-tó csónakázásra, horgászásra, sőt fürdésre is alkalmas és számos túraútvonal vezet föl innen a hegyekbe. Mi csak körbesétáltuk, majd a hegyekben található néhány legeltetéssel, pásztorkodással foglalkozó apró falu felé indultunk.

A Fekete-tó partján eléd táruló látvány.

A Fekete-tó partján eléd táruló látvány.

Ezek közül is Crna Gora (Fekete-hegy) volt a fő úticél, melynek neve érdekes módon azonos az ország elnevezésével. Keskeny hegyi úton egy példásan rendben tartott zsákfaluba jutottunk, melyet több száz méter mély folyóvölgyek határolnak minden oldalról. A látvány olyan volt, mintha egy gondosan megtervezett terepasztalt szemlélnék: apró házak elszórva, mellettük szabályos boglyákba gyűjtött szalma, kötetlenül bóklászó tehenek, lágyan hullámzó, hibátlan úttest. Hihetetlen, hogy ilyen helyeken élnek emberek! Csöndes ámulattal próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet az élet a világtól szinte teljesen elzárva e páratlan természeti kincsek között. A faluban lassan végigcsordogálva egy lélekkel sem akadtunk össze, aki ezt a kérdést hitelesen megválaszolhatta volna, így miután a falu túloldalán, a szakadék szélén megtorpantunk, hátra arcot fújtunk.

„Sűrűn” lakott hegyi falvak.

„Sűrűn” lakott hegyi falvak.

A nemzeti park vidékét szabdaló folyóvölgyek közül a leglátványosabb, a Tara-folyó 78 km hosszú és 1300 méter mély szurdokvölgye felé gurultunk tovább. Az egyesült államokbeli Colorado-folyó által vájt Grand Canyon után ez a földkerekség második legmélyebb szurdoka, a vadvízi evezősök kedvenc célállomása. A kötelező „itt is jártam” fotóra megálltunk a hasadékot átívelő Tara-hídon – ennek hiányában a fészbúk barátok még azt hinnék, hogy kamuzunk – majd hosszú órákon keresztül élvezkedve döntögettünk a folyót követő, kanyargós, sziklafalba vájt úton.

Közbeiktattunk egy vargabetűt a Biogradsko-tó megtekintése érdekében, mely a Biogradska Gora Nemzeti Park hét gleccsertava közül a legnagyobb. Bár ez lombhullató erdők közé ékelt gyöngyszem is megérdemelt volna annyi figyelmet, mint a Crno Jezero, időnk már nem volt annyi, így egy rövid séta után ismét a lovak közé csaptunk.

Crna Gora, avagy Montenegró, avagy Fekete-hegy

Crna Gora, avagy Montenegró, avagy Fekete-hegy

Montenegró legmagasabb hegyei között, sziklaormok által körülölelt zöld völgyben bújik meg a régi főváros, Cetinje. Immár jóval napnyugta után a királyi időkből származó paloták közt bolyongtunk szállás után kutatva. Úgy látszik ez messziről lerítt rólunk, mert egy helyi elit vadászalakulat – apa és fia egy kocsiban – megállított minket, felkínálva, hogy egy jó kis szobát tudnak nekünk mutatni. Természetesen mindezt szerbül, mutogatással kiegészítve. Gergővel egymásra néztünk: este tíz óra, fáradtak is vagyunk, végülis mit veszíthetünk. Legfeljebb lelépünk, ha nagyon nem tetszik. Ám arra, ami ezután jött egyikünk sem volt felkészülve. Elvezettek minket a saját lakásukhoz, mely ráadásul éppen részleges belső felújítás alatt volt – festették a falakat – és abban a fiú saját szobáját kínálták fel nekünk éjszakai pihenőhelyként. Becsöppentünk egy helyi család amúgy is zűrös életének kellős közepébe. Úgy látszik nagyon kellett nekik az extra bevétel, mert egy belevaló zimmerferi is megirigyelhette volna a begyűjtési akciójukat. A fiú az orrunk előtt kezdte összeszedni a szobából azokat a cuccokat, melyekre éjszaka szüksége volt. Ekkor értettük meg, hogy tényleg a saját szobáját és ágyát adta oda nekünk éjszakára olyan állapotban, ahogyan egy kamasz szobája épp található. Igaz, nem kértek a szobáért túl sokat, de azért az ajánlat olcsónak sem volt mondható. Tátott szájjal álltunk, és úgy meg voltunk lepődve, hogy eszünkbe sem jutott tiltakozni. Így éjszakára gyakorlatilag akaratunk ellenére ottragadtunk. A családfő még többször benézett hozzánk az este folyamán, feltételezzük, hogy ellenőrizte, jól vagyunk-e – egyéb szándékra már gondolni sem merek – mivel közös kommunikációs nyelvünk továbbra sem volt. Majdnem „jó éjt puszit” is kaptunk tőle, de ekkor már ébredeztünk a sokkból és gondolkozni kezdtünk azon, ne oldjunk-e mégis kereket. Elalvás előtt azért biztos, ami biztos, magunkra zártuk az ajtót.

Enduro heaven. A kalandmotoros-túra tökéletes helyszíne.

Enduro heaven. A kalandmotoros-túra tökéletes helyszíne.

Másnap reggel ébresztőt kaptunk, mert dörömböltek az ajtón. Először csak finoman, aztán egyre türelmetlenebbül. Már korán reggel be akartak jönni a szobába, mint rájöttünk azért, mert a fiúnak azok a cuccai is ott voltak, melyekre napközben volt szüksége. Na, ekkor már morgolódni kezdünk. Kalandos vendéglátás, mosolygós arcok ide-vagy oda, ha fizetünk egy szállásért, akkor a mi mércénk szerint ez már feszegeti a pofátlanság határát.  A tervezettnél korábban előidézett ébredésünk után közös „családi” reggelit tartottunk a felújítás alatt lévő konyhában. Ekkor már igazán menekülőre fogtuk. Gyors pakolás, aztán fel a motorra és uzsgyi. Sikeres kitörésünk után a város egyik terén megállva próbáltuk a történteket feldolgozni és értelmezni. Vélhetően bennünk van a hiba, mert ők végig kedvesek voltak, csak mi kaptunk mást, mint amit szerettünk volna. A nyelvi és kulturális különbségből adódó nézeteltérés szerintem nekik fel sem tűnt, meg vagyok róla győződve, hogy ez a vendéglátás szerintük így teljesen rendben volt. A profi becserkészésből kiindulva valószínűleg nem mi voltunk az első kuncsaftjuk, máskor is járhatnak turistavadászatra. Náluk is a legjobbat kapja a vendég, csak e fogalom mögötti jelentéstartalom nem egyezik a miénkkel.

Rijeka Crnojevica – eldugott gyöngyszem

Rijeka Crnojevica – eldugott gyöngyszem

A Shkodrai-tó végében, Cetinjétől néhány kilométerre fekvő a varázslatos halászfaluba, Rijeka Crnojevicaba ereszkedtünk le egy szűk, hegyi szerpentinen. Ez a hely maga a nyugalom: a négy boltíves kőhíd alatt lassan csordogál a folyó, a parton kacsák kuncsorognak falatokért. A lomhán kanyargó folyó Pavlova Stranánál egy óriásteknősre emlékeztető félszigetet ölel körül. A Shkodrai-tóba torkolló amorf folyódelta szabálytalan partvonala mentén – melyet szinte minden útleírás kötelező útvonalként jelöl meg – igen változatos tájakon motoroztunk Virpazar felé. A 44 km hosszú Shkodrai-tó a Balkán-félsziget legnagyobb tava, és az egyik legjelentősebb, védett költőhely Európában. Feltett szándékunk volt itt pelikánokkal találkozni, de ők úgy látszik, vagy nem kapták meg az értesítőnket, vagy melegebb vidékre vonultak már.

A tó és a tenger közötti hegyen átvágva a szó szoros értelmében túránk legrázósabb útszakasza következett. A siralmas állapotú országúton én ugyan még jól éreztem magam egy hosszú rugóúttal bíró enduróval a fenekem alatt, öcsém azonban már kifogásolta, hogy miért szakítják meg aszfaltdarabokkal az egyébként jól járható kátyúkat. Ahogy átértünk a hegynek a tenger felöli oldalára, az időjárás gatyarohasztóan melegre fordult. Erősen benne voltunk már az őszben, de szakadt rólunk a víz, a hőmérő 30 fok fölé is felkúszott.

Óriásteknős a folyó ölelésében – Pavlova Strana

Óriásteknős a folyó ölelésében – Pavlova Strana

Utunk legdélebbi megállója Stari Bar, a partvidék egykori egyik legfontosabb politikai, gazdasági és kulturális központja volt. Leletek igazolják, hogy a hegyoldalban fekvő település legalább Kr. e. 800 óta lakott. Eredetileg Antibaris néven volt ismert, mivel pont szemben helyezkedik el az itáliai Bari városával. A múzeumként működő óváros meglátogatása mindössze egy euró belépődíjért felért egy időutazással. A romokat igyekeznek karbantartani, több épületet is eredeti formájában helyreállítva lehet megcsodálni. A hatalmas kertekkel tagolt ódon falak között sétálva szinte hallani lehetett az emberek zsibongását, mintha a mindennapi élet apró zajai töltötték volna meg a levegőt.

Időalagút Stari Barban.

Időalagút Stari Barban.

Az előző napi igencsak érdekesre sikeredett szállás után Prznoban ezúttal megütöttük a főnyereményt. Csak egyetlen apartmanba mentünk be érdeklődni, és nem is mentünk tovább. A teljesen felszerelt kégliben négy szoba, két fürdőszoba, két konyha, két étkező, terasz, internet, hat TV fogadott minket, és mindezen a luxuson csak ketten kellett osztozkodnunk. A legjobb pedig az volt, hogy a part az ajtótól kb. 80 méterre húzódott, úgyhogy napnyugtakor már a tengerben lubickoltunk.

Kanyonokból a piramisok völgyébe – II. rész >>>Kanyonokból a piramisok völgyébe – III. rész >>>

 

Megosztás.

A szerzőről

Szentkereszty Péter

Kurt Tucholsky óta tudjuk, hogy „a legnagyobb látnivaló, ami létezik, az a világ. Nézd meg magadnak!” Lao Ce szerint „egy vérbeli utazónak nincsenek határozott tervei, és nem szándékozik mindenáron célba érni.” Egy általam is követett búvárirányzat pedig azt vallja: „Do It Right – or don't do it!” Azaz: csináld jól, vagy bele se fogj! Valahogy így gondolom én is. Nyitott szemmel járom a világot, amikor csak lehetősegem adódik a csavargásra. Mindegy, hogy motorral, autóval, gyalogosan túrázva vagy a víz alatt úszva, lényeg, hogy a saját utamat járom. Nem sietek, ha nem muszáj, kiélvezem a pillanat szépségét, alaposan beleélem magam az adott helyzetbe, a minőséget helyezem előtérbe a mennyiség helyett. Fényképezőgépem minden utamon elkísér. Optikámmal a különlegeset, az egyedit keresem, és remélem, hogy képeimmel másokat is világjárásra ihletek.

4 hozzászólás

  1. Köszönjük Péter! A leírásod, beszámolód alapján most azonnal motorra ülnék, bár esélyes, hogy kicsit fáznék ott. A fotóid zseniálisak! Milyen géppel dolgozol? Milyen objektívekkel? Izgatottan várjuk a túra többi részét és ha van más utad is írd meg. Eddig is szimpatikus volt az EVOroad magazin színvonalra törekvése de veled csak erősödött a csapat. Üdv! Jó utat!

    • Szentkereszty Péter
      Szentkereszty Péter on

      Szia Totya!
      Ha kedved szottyant a túrázáshoz, akkor már elértem a célomat. Ne hagyd, hogy képzelt korlátok visszatartsanak, javasolom vágj bele!
      Vallom, hogy nem a fényképezőgép a fontos, hanem a kereső mögött álló ember látásmódja. Bármilyen géppel lehet jó képeket készíteni – persze a gép műszaki lehetőségei által adott keretek között. Én Canon rendszerrel dolgozom, Sigma objektívekkel. Álványt érdemes még motoron is cipelni és használni, amikor csak lehet.
      Széles utat, lágy fényeket, homogén hátteret!