A Wild West egy magyar motoros szemével III. rész

1

A Las Vegas-i motorleadás után megkerestük az ezúttal a város szélén lévő szállásunkat, lepakoltunk, majd gyalogosan kerestünk egy kajáldát. Itt kell megjegyeznem, hogy ekkorra már feltűnt, hogy az amerikaiaknak a lábuk el van csökevényesedve, két pedálban végződik, csak ez lehet az oka, hogy gyalogosan kizárólag a turista közlekedik mindenhol (a hajléktalanokat kivéve).

Az Eagle Riders, motorjainak egy része, és a kiadó, átvevő srác.

Egy közeli pizzériába tértünk be, ahol kis várakozás után meg is kaptuk a pizzánkat, amit némi méretegyeztetési-probléma után sikerült is megrendelni. Az történt ugyanis, hogy ki volt írva, hogy pizzák vannak, M-es, L-es és XL-es méretben. Mivel mi hárman voltunk, gondoltuk, hogy a legnagyobbat kérjük, de szerettük volna pontosan megtudni, hogy mekkora a legnagyobb pizzájuk, a válasz: hát XL-es….. és kétszeri nekifutásra is mindössze ennyit sikerült megtudni.  🙂 Végül, egy kb 50 centis, tisztességes méretű és ízű pizzánk lett, potom 18 $-ért.

Tizenkettedik nap

Nem meglepő módon ismét korán keltünk, mi voltunk az első versenyzők, akik a recepciónál az ingyenes kávéra beneveztünk, és a jégkészítő automatából is mi töltöttük fel először a hűtőtáskánkat. Erre különösen nagy szükségünk volt, hiszen a Death Valley-n keresztül fogunk menni, és összesen csaknem 600 kilométert kell megtennünk a szállásunkig.

Útban a völgy felé

A Halál-völgye—meglepő módon—két hegy között húzódik, és mivel úgy tartjuk, ha lúd, legyen kövér, a szokásostól eltérően nem keresztben vágunk át rajta, hanem hosszában, ami csaknem 100 kilométert jelent. Délelőtt lévén egyelőre élvezzük a csendet, a néptelen utat, órákig autózunk anélkül, hogy látnánk élő embert. Nyugi, halottat sem. 🙂

A völgy legalján

Mire elérünk a völgy legaljára, már a tengerszint alatt vagyunk vagy 80 méterrel, megreked a forróság. Egy sós, asztallap simaságú területre érkezünk, ami sok-sok kilométeren keresztül elkísér bennünket. Fura látni a hatalmas területet egyetlen fűszál nélkül. Itt azért már vannak turisták, akik a kemény sós réteget felkaparva, hamarosan vizet fakasztanak, de sajnos kis tábla jelzi, hogy bad water…. Dél körül érünk ki a völgyből, amikor a hőmérő—egy táblán talált kiírás szerint—teljesen átlagos értéket mutat: 113 F (kb 45 C) Egy kisebb hegytetőre felérve jelzik, hogy most vagyunk a tengerszinttel egy magasságban. Bakersfieldbe viszonylag unalmas autópályázás után érünk, a délután folyamán.

Mindenhol vannak tájékoztató táblák

Tizenharmadik nap

Ma kivételesen nem kelünk korán, hisz alig 250km van eltervezve, és a Sequoia Nemzeti Park. Ez a park a nálunk mamutfenyőknek nevezett élőlényeknek a hazája.

Középen a General Sherman

Előzetesen nem vártam túl sokat, gondoltam sok jó nagy fa, oszt’ kész. Mekkorát tévedtem! Belépő, és sok-sok kellemes kanyar után érkezünk olyan magasságba, ahol ezek az óriások élnek. Az automataváltós Focust ekkorra már megszoktam, egész jól vettük a lejtőket, emelkedőket, és még kanyarogni is élvezetesen tudtunk, különösen, ha nem keveredett elénk egy helyi mazsola 🙂

A parkban néhány nagy fának nevet is adtak, a leghíresebb a General Sherman-ról elnevezett lett. A kitett tájékoztató tábla tanúsága szerint nem ez a legmagasabb, nem ez a legvastagabb, de ebben van a legtöbb faanyag. Ezen az erdőrészen egymást érik e hatalmasságok, különös hangulatot adnak. Olyan méltóságteljesek, olyan nagyszerűek, hogy úgy érzed apró hangya vagy az óriások világában. Nehéz feladat itt fényképet csinálni, nem tudsz annyira hátrálni, hogy beleférjen egészében a tetejétől az aljáig. Azért próbálkozunk, a Generális fája előtt rendes sorban állás alakul ki a fényképezés lehetőségéért. Amit sajnos nem tudok ide idézni, az ennek az erdőnek az illata. Voltam már fenyőerdőben, de ez egész más, úgy vélem egész életemre teleszívtam magam ezzel a kissé fűszeresebb fenyőillattal. Az erdőben elköltött szendvics után lassan indulnunk kellett tovább, alig hittem a GPS-ben kirajzolódó megannyi görbe vonalnak: legalább még 100 kilométernyi kanyargós út áll előttünk.

erdőtűz után

erdőtűz után

A kanyargás kifejezetten élvezetesre sikeredett, többek között azért, mert egy dzsipet (akarom mondani Jeep-et) utolérve annak vezetője érzékelte, hogy az átlagtól lendületesebben értük utol és „vette a lapot”, elkezdte tolni egy kicsit jobban.

Természetesen -a magyar virtust nem hagytuk itthon- mentünk utána. Hamar lejött, hogy a Jeep helyi lehet, hiszen láthatóan jól ismert minden kanyart, épp csak a szükséges mértékig lassított, a kigyorsítások viszont maximálisak voltak. Nagyon jó móka volt, mert épp azon a szinten maradt ez az „üldözés” ami nem ment a biztonság rovására, de mégis bőven felette volt az ott szokásos lagymatag tempónak. Az igazi meglepetés akkor jött, mikor vagy 50 kilométer után egy településre beérve a többsávossá vált úton a Jeep mellé tudtunk érni, de mint kiderült épp időben, mert hamarosan lekanyarodott az útról. Szóval még a lefordulás előtt átbiccentett a „versenytárs”, aki az autó ajtajára tett kiírás szerint a nemzeti park seriffje volt  🙂

Ide kívánkozik pár gondolat az ottani közlekedéssel kapcsolatban. Mint autós, motoros elég sok időt töltök az utakon, így kíváncsi voltam az ottani autózási szokásokra. Az első élmények  San Franciscóban értek. A nagyváros forgalma lendületes, haladós, magyar szemmel elképesztően sok autóval, de komolyabb dugók nélkül. A vezetők türelmesek, és szabálykövetők, nem láttunk egy koccanást egy, az autósorok között cikázó sietős embert sem, motorost se nagyon, de a megengedett sebesség felével tötymörgőt sem. Itthonról pár eltérő szabályra felkészültem, például, hogy a kereszteződésben a pirosnál lehet jobbra kanyarodni. A 2-3-4 szintes autópálya-csomópontok rajzolata jól mutat a GPS kijelzőjén, tapasztalt vezetőként is oda kell figyelni egy-egy lehajtásra, például azért, mert láttunk balra is lehajtó sávot. Különbség még, hogy az autópályára jobbról becsatlakozó felhajtó sávnak nincs elsőbbségadási kötelezettsége, egyszerűen összefésülődik a szélső sávval, és zipp-zár szerűen csatlakoznak be az autók. A kereszteződésekben a lámpa a túloldalon van felfüggesztve, nem kell nyakat törve figyelni, pont szemmagasságban van. Különbség még, hogy a semmi közepén egy útkereszteződésben, mind a négy irányba stop táblát tesznek ki. Elviekben az megy hamarabb, aki hamarabb érkezett. Nekem azért némi fejtörést okozott, mikor minden oldalról állt 5-6-10 autó, hogy akkor ki is jött hamarabb? Az autópályán nem ragaszkodnak a jobbra tartáshoz, ott a kamionok is mennek 60-65-tel, olykor a belső sávban. Normál két sávos úton általában záróvonal van, viszont elég sűrűn vannak a nálunk is ismert kapaszkodósávhoz hasonló előzésre szolgáló sávok, sík úton is. A hegyekben, ahol szűkebbek a lehetőségek, ott viszont ki van írva, hogy a lassabb jármű álljon ki, és engedje el a gyorsabbat, és ami Magyarországon elképzelhetetlen, ez működik is, kiállnak! A táblákon legtöbbször nem piktogramokat látunk, hanem rövid, szöveges kiírást. Motorosként még feltűnt egy dolog, amit imádtam: a kanyarok mind egyívűek, sőt általában nem is csak egy ívűek, hanem egyformák is ahol lehet, de ha ez még nem lenne elég, a kanyar középpontja irányába kissé megdöntöttek is, és természetesen kátyúmentesek. Meg kell jegyeznem, hogy azért San Franciscoban láttam kátyút, kettőt is …:) Hát csoda, hogy fülig ért a szánk kanyargás közben?  A Motorokat figyelve ott alapvetően a HD-k, Indiánok dominálnak, egy-két BMW-t, GoldWinget kivéve szinte csak azokat látni az utakon. Robogóra nem emlékszem, a pizzafutár is autóval jár.

Az aznapi szállásunkat is igyekeztem a lehető legjobban betájolni, a következő nap programjának megfelelően. Így volt ez most is, épp megfelelő távolságban találtam egy motelt a Yosemite Nemzeti Parktól. Ha túl közel van, vagy netán a park területén, akkor aránytalanul drágább, ha meg messze van, nem marad idő a nézelődésre. Szóval ideális helyen volt, egy dolgot nem figyeltem a foglaláskor: a motel a semmi közepén feküdt. A hatalmas erdő közepére érkeztünk, medvebiztos kukák a ház előtt, a normál ajtón kívülről egy erős vasrács is volt felszerelve….. Kérdeztük a szállásadó hölgyet, mondta, hogy nem veszélyes a környék, de azért ne hagyjunk élelmiszert az autóban… kösz…. Túléltük az éjszakát, igaz láttunk is egy vadállatot reggel: miután lejött a fáról, odajött kéregetni egy mókus.


Tizennegyedik nap

Hamar odaértünk az egyik leghíresebb nemzeti parkba, a Yosemite-be. Ez is, mint általában az itteniek hatalmas területen fekszik, 100 kilométert autózva még a felét sem ismerhetjük meg. A nemzeti park leglátogatottabb, leglátványosabb része a Yosemite-völgy, mi ezt jártuk körbe. Először a völgyet felülről vennénk szemügyre, a Glacier kilátó pontról. Profi módon kialakított, a parkolótól a kilátópontig vezető aszfaltozott sétaúton jutunk el a szikla széléig, ahonnan elviekben csodás kilátás nyílik a völgyre, és a szemben fekvő Half Dome nevű monolitra. Mondom elviekben, mert gyakorlatilag alig látunk valamit, a völgyben megelőzési szándékkal az elszáradt füvet felégető tűzoltók miatt. Bizonyos részeket felgyújtottak, és ennek eredményeként a hatalmas füstben fuldoklott a völgy.

Szerencsére azért felszállt a fehér füst

Szerencsére azért idővel a feltámadó szél kisöpri a füstöt, de mi akkor már a völgy aljából nézegetünk felfelé. Keressük a híres vízeséseket. Az egyébként nagyon korrekten kitett útbaigazító tábláknak köszönhetően meg is találjuk….a helyét. Szeptember van, egy hosszú, forró, és száraz nyár után. A vízesés helyén nyoma sincs víznek, viszont a mókusok legalább jó kis műsort produkálnak nekünk. Sokan vannak, és rendkívül barátságosak és jól tápláltak itt is. Sétálunk egy jót, nézelődünk a hatalmas sziklák tövében, majd tovább indulnunk a modestói szállásunk felé. A kisvárosban a szállás közelében találunk is egy mexikói éttermet, jó alkalmat teremtve, hogy belekóstoljunk az ő ízvilágukba is. Míg elérünk az étteremig, kizárólag spanyol beszédet hallunk, áttévedtünk volna a határon? Benn az étteremben is meggyőződünk róla, hogy itt a spanyol a hivatalos nyelv, bár egész jól törik az angolt is. Az igaz, hogy a mit innánk kérdésre azt válaszoltuk, hogy vizet, erre visszakérdeznek, hogy vodkát? Azért nem maradtunk szomjasok, kaptunk sört, a víz helyett 🙂 A megrendelt chimichanga viszont igazán laktató és finom volt, ráadásul baráti áron.

Chimichanga

Tizenötödik, a legszomorúbb nap: hazautazás

Mivel csak délután kell leadni az autót, és este indul a repülőnk, nem kell korán kelnünk, hiszen alig 150 kilométerre vagyunk a reptértől. Addig sem fogunk azért unatkozni, hiszen át kell kelni az öblön, és előtte az egymásba érő városok tucatján. Óriási a reggeli forgalom San Francisco felé, hiába a sok sáv, mind tele van, elég sokat belassul a forgalom, bár állni nem sokat kényszerülünk. Az öblön a körülbelül 10 mérföld hosszú San Mateo-hídon kelünk át, és körülbelül 3 órás autózás után érjük el a Csendes-óceán partját. A parton nézelődünk, sétálunk egy jót, majd irány a repülőtér mellett lévő autókölcsönző. Itt kb. 2 (kettő) percet vesz igénybe az autó leadása, ami annyiból áll, hogy egy hölgy (szó szerint) körbe szaladja az autót, megnézi a benzinszint-jelzőt, ott a kezében lévő kis nyomtatóval kinyomtat egy minden OK-t jelző blokkot, és kész, mehetünk is. Az ingyenes függővasúton jutunk el a reptéri terminálra, ami minden képzeletet felülmúló méretekkel rendelkezik.

A repülőút hazafelé kissé hosszú (11,5+2 óra), de az élmények feldolgozása csak most kezdődik, elégedetten pihengetünk a gépen. Másnap este Pesten fáradtan, de óriási vigyorral az arcunkon térünk nyugovóra: minden várakozást felülmúlóan, nagyszerű túrát sikerült létrehozni, ahol kizárólag pozitív élmények értek. Megállapíthatjuk, hogy ma már a vadnyugat csak a régi westernekben létezik, az emberek nyugodtak, barátságosak, a természeti szépségek pedig káprázatosak.

Talán pár adattal, ötlettel segítségére tudok lenni, a hasonló túrát tervezőknek (de a honlapon keresztül konkrét segítséget is adok, ha megkerestek)

  • a repjegy árakat jó figyelemmel követni, mert lehetnek akciók (nekünk sikerült kb. 30%-os kedvezményt elcsípni, így kb. 600$ volt)
  • autót bérelni előre, itthonról fizetve érdemes, ez kb. 500$ volt a két hétre.
  • a motort bérelni is neten olcsóbb—ha egy órával hamarabb bérled, akkor is, ez nekünk kb. 800$ volt biztosítással együtt egy hétre.
  • a nemzeti parkok belépői általában 30 $/ jármű, motorra 25$ Ha több parkot keresel fel, lehet bérletet váltani
  • benzin most 2,2-2,7$/ gallon átlagban (volt azért 3,90-ért is)
  • a szállás ára attól függ, hol helyezkedik el (mi kizárólag motelben aludtunk) 40-140$ /szoba/éjszaka, de ez is csak neten rendelve. Ha csak úgy „beesel” jóval drágább, ha késő este érkezel nincs hely.
  • ezért elengedhetetlen egy mobilnettel rendelkező telefon (térerő nem annyira egyértelmű, mint itthon) (AT&T egy hónap korlátlan beszélgetés + 3GB net  kb 30-40$)
  • a kaja árak a legváltozatosabbak, a burger, buritó, hotdog, körülbelül annyi, mint itthon, út menti nem puccos étteremben 20$-ból jó steak-et lehet kapni.
  • a boltokban is nagyon változatosak az árak, általában jóval magasabbak az itthoninál, a Walmart a legolcsóbb. Kaliforniában, kisvárosi Spar-jellegű boltban egy 25-30 dekás vákuumcsomagolt szalámi 5-12 $, Sajtok szintén, kb.fél kiló kenyér 1-3 $, Sör (kb 6 dl) 2-4 $.
Megosztás.

A szerzőről

Nyári Krisztián

Röviden rólam, aki még nem ismerne, szenvedélyem minden, aminek két- három kereke van. Több, mint 35 éve kerékpározom és 25 éve motorozom. Nagyon szeretem a felfedezést, túrázást, csavargást, világjárást. A hosszú évek alatt eljutottam az egyhengeres gépektől a boxerekig, de volt közte soros négy hengeres is és amióta szerző vagyok a MOTOzin motoros magazinnál, azóta még több motort sikerült kipróbálnom. Az évek alatt több felületen is publikáltam, amiből a legismertebb talán a MOTOzin és a BMW R 1150 GS motorom kapcsán vezetett blogom. Az évek alatt eljutottam nagyon sok szép helyre motorral volt, ahová többször is: Horvátország, Görögország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Ausztria, Németország, Svájc, Olaszország, Oroszország, Ukrajna, Kazahsztán, Bulgária, Erdély...Tervben van: Gibraltár, Mongólia, Nordkapp, India... Találkozunk az úton! Főleg ha Te is járod a Tiéd.

1 hozzászólás

  1. Az élménybeszámoló csúcspontja lett ez a rész, 🙂 látványos és érdekes. Az adatok biztos jó támpontot nyújtanak az útra készülőknek, repjegytől …a kenyér áráig. Viszont a legszimpatikusabb az önzetlen segtségnyújtás felajánlása volt azok számára, akik kedvet kaptak hasonló útra …
    Köszi ezt a részt is, remélem sok hasonlót olvashatok még! 🙂

Szólj hozzá!