A Wild West egy magyar motoros szemével II.rész

3

Magyar motoros barátunk amerikai kalandja, a már megjelent első rész után, a második felvonás:

“Hatodik nap, Bryce-canyon

Cedar Citynek búcsút mondunk a reggeli hideg szélben, körülbelül 12-14 fokban. Gyors tankolás után a mai első célpont a Bryce-canyon. Itt kell megjegyeznem, a tankolás nem feltétlenül olyan magától értetődően zajlik, mint itthon, főleg nem az egyszeri turistának. Az első szembejövő benzinkút történetesen egy Chevron volt, ami egyébként a legelterjedtebb az egész nyugati részen. Először a hitelkártyával próbáltunk tankolni, nem fogadta el, egyiket, másikat, harmadikat, betéti kártyát ugyanúgy. Kiderült, hogy ott csak a kút saját kártyájával lehet tankolni.

Bryce-canyon

Szerencsére azért a jó öreg zöldhasút elfogadják, olyan módon, hogy először bemégy a kasszához, leteszed a pénzt, mondod, hogy melyik kútnál szeretnél tankolni, belecsorgatod a naftát, majd ha többet adtál, mint amit beletankoltál, visszasétálsz, és visszakapod a maradékot. A Shell és a kisebb kutakon nem volt ilyen gondunk, simán tudtunk tankolni kártyára, jellemzően, 10-30 centtel drágábban gallononként. Az előzetes várakozásokkal ellentétben, még a sivatagban is elég sűrűn lehet találni benzinkutat (legalábbis, ahol mi jártunk) 40-50 mérföldenként biztos van. Természetesen azért az alig több, mint 100 mérföld hatótávú Indián esetében oda kellett figyelni.

A Bryce-kanyonról minden szónál többet mondanak a képek, a jellegzetes tüske-szerűen kiálló homokkő oszlopok holdbéli táj képét tárják a látogató elé. Sajnos csak egy egész rövid sétára volt időnk, de ha igazán meg szeretnénk ismerni, egy egész nap se lenne túl sok.

Csoda

Folytatni kell az utat, ma Page városában van a szállásunk. Mielőtt azonban elérnénk a várost, átkelünk a felduzzasztott Colorado-folyó hídján. A hídról látjuk, mintha lenn, a mélyben tényleg csörgedezne egy folyócska, talán van akkora, mint a Hernád. A duzzasztógát másik oldalán viszont a Lake Powell, impozáns látványt nyújt.

El is határozzuk, hogy ha lesz időnk, visszatérünk, megnézzük közelebbről is. Ez a kisváros szinte kizárólag a turistákból él, rengeteg motel, gyors-étkezde van. Az árakat meglátva azonban inkább úgy döntünk, ma jó lesz a Walmart is.  🙂 Szuper saláta-tál lesz a vacsoránk, még az itthoni árakhoz mérten is olcsón.

Hetedik nap

Másnap reggel az egyik legjobban várt látványossághoz igyekszünk, a város határában lévő Antelope-canyonhoz. Hamar meg is találjuk a látogatóközpontot, ahol egy szabad szemmel is jól látható összeg leperkálása után ülünk a kis háromtengelyes katonai terepjáróra, hogy egy csomó hozzánk hasonló turista után iramodjunk. Indián sofőrünkkel jól járunk, bár utolsónak indulunk, elsőnek érkezünk a 6-8 kilométerrel odébb lévő sivatagi séta kiindulópontjához.

Antelope-canyon

Ha valaki a sárkány szemét véli felfedezni, nem véletlen….

A későbbiekben ő lesz a kalauzunk a kanyonban, nagyon jó fej, neki köszönhetően olyan képeket tud csinálni a megfelelő fényképezővel felszerelkezett turista, amit földi halandó magától aligha tudna. Maga a kanyon azon részen, ahol mi voltunk kb 1 km. hosszú, egy víz vájta hasadék, ami 10-15 méter mély, és egy-két méter széles. A víz alkotta elképesztő formákat a beszűrődő fény teszi felejthetetlenné. Ha csak ez az egy látnivalót tudjuk megnézni az egész út során, ez önmagában megéri! (legközelebb komolyabb fotómasinával kell mennünk).

img_1286

Lópatkó

Mivel időnk rengeteg, a közeli Horseshoe-canyont (Lópatkó-kanyon) keressük fel, ami kivételesen ingyenesen látogatható. Az út menti parkolóban tábla figyelmeztet, hogy kb. 1 mérföldes séta vár, és extrém meleg, mindenki vigyen magával egy palack vizet. Az ezer láb mély (kb. 300 m) kanyon mélységét alig fogja fel az agy, talán annyi a támpont, hogy odalenn a Colorádón a motorcsónakok csak kis fehér pontoknak látszanak. Amíg sétálunk a patkó felé, szóba kerül, hogy egy hete itt vagyunk, de eddig nem találkoztunk magyarral. A kanyon szélére kikúszva :)hangtalanul bámulunk (így tesznek a körülöttünk lévők is) amikor mellettem egy lány happcíííííííí-zik egyet, jött is az udvarias válasz a társaitól: egészségedre! Nocsak, magyarok! Kiderült, hogy New Yorkban dolgozó magyar fiatalok, akik még hazautazásuk előtt egy bérelt autóval  átutazzák az országot.
A nagy hőség miatt túl sokat nem időzünk, visszatérünk a szállásra, megebédelünk, majd egy kis szieszta után, elmegyünk felderítjük a Lake Powell-t, természetesen fürdőruhával felszerelkezve.

img_1309

A Lake Powel-

Az tó kékje, mögötte a vöröses-barnás-sárgás-lilás-rózsaszínes hegyekkel megint csak képeslap-szerű. A víz kellemes, de nem annyira meleg, mint gondoltuk, talán 22-24 fok lehet. Úszunk egy jót, és napozunk egyet a parton, hiszen idén nem nagyon volt lehetőség még erre. A legnagyobb meglepetésünkre azonban nem éget a nap, pedig meleg van. Két-három órás napozás után sincs egy kis bőrpír sem rajtunk, hogy lehet ez? Az amerikaiak befoltozták az ózonlyukat? 🙂

Fények, formák

Este még sötétedés előtt visszamegyünk a Lópatkóhoz, megvárjuk, míg leszáll a nap. A sivatagban elképesztő a csillagos égbolt, nincs szmog, nincs fényszennyezés, annyi, de annyi csillagot látunk az égen…. Sötétedés után alig másfél-két órát töltünk kinn, de érezhetően zuhan a hőmérséklet.

Nyolcadik nap

Monument-valley

Oszlopok

Ezen a napon technikás egyenesek várnak ránk. A Monument-valley megnézése, majd szállás Kayentán. Az én korosztályom a western filmeken nőtt fel, így talán nem csoda, ha gyerekkoromtól kezdve el szeretnék jutni ide. A várakozás óriási bennem, de most sem csalódtam. Motorral elpöfögni a filmekből, képekből jól ismert jellegzetes alakú hegyek előtt, leírhatatlan érzés. A látogatóközpontból szép kilátás nyílik, de az igazi az, amikor a poros földúton körbejárjuk e hegyeket. Mondtam már, hogy a Ford Focus egy terepjáró? Nálunk legalábbis azzá vált, nem volt akadály nyomvályú, bukkanó, jót tett a korábbi UAZ-os kiképzés 🙂

A kínálat

Az indiánok  minden kilátóhelyen kínálják a felállított sátruk alatt az általuk készített szuveníreket, álomcsapdát, ékszereket, kézi szőttest. Szépek, többnyire ízlésesek. Elég bizarr egyébként a sivatag közepén felállított sátor lábához kitett Visa- és Mastercard matrica, mely szerint itt kártyával is fizethetünk. Szerencsére egy helyen azért megmentik a becsületük, egy lovat is tartanak, amire felkászálódva—némi dollár fejében- autentikus képet csinálhatunk magunkról 🙂  A mastercard logón sokkal jobban meglepődtünk, mint a mindig, mindenhol kitett nemzeti zászlón. Nincs település, középület, sőt magánház se sok, ahol ne lenne kitéve a jól ismert csillagos-sávos lobogó. Az Indiánoknál éppúgy, mint a főleg spanyol ajkúak lakta városokban. Kayentában egyébként szinte minden helyi lakos indián, kedvesek, barátságosak, és épp úgy el vannak hízva, mint a többségi migránsok…

Kilencedik nap

Ma ismét egyenesek várnak ránk, feltankolva indulunk, hiszen a GPS szerint 150 km-en belül nincs benzinkút… nem volt igaza. A Grand-Canyon talán a leghíresebb látnivaló az Államokban, előzőleg olvastam olyan beszámolót, hogy nagy csalódást keltett, hisz csak túl van “hájpolva”.

A Grand-canyon keleti része

Természetesen itt is némi sorbaállást követően tudunk belépni a nemzeti parkba, ahol már azért eloszlik a népes nézősereg. Az első pillantások után nem értettem, hogy lehet, ha valakit nem nyűgöz le ez a látvány. Óriási, szemmel talán érzékelhető, de aggyal alig felfogható mélységek, színek. Itt érvényes leginkább, hogy a fénykép semmit nem ad vissza a látottakból. A kanyon mentén sok kilométeren keresztül vezet az út, több kiállóponttal, sok helyen lehet látni variációt egy témára. Szinte minden kilátóhelynél mókusok hada támadja meg a gyanútlan látogatót, igazán barátságosak, rendesen kéregetnek.

dsc_2623

Aggyal alig felfogható látvány

Az egyik ilyen kilátópontnál a szokásos indián árusok egyikénél vásárolva megkérdezik, hogy honnan jöttünk, mire válaszoljuk, hogy Magyarországról erre a reakció: hjaa igen, Budapest!…. mit mondjak, meglepődtünk…  🙂

dsc_2635

Méltó a nevére

A sok nézelődésben megéhezve elhatározzuk, hogy valami élelem után nézünk. A nemzeti parkból kiérve épp kapóra jön egy steakhaus, itt az ideje, hogy kipróbáljuk az igazi amerikai steak-et. Nem is csalódtunk, egész baráti áron kaptunk hatalmas adagot ( 280 g hús, salátatál, pogácsaszerű kenyér, alufóliába csomagolt héjában sült krumpli, fűszerezett tejföl, csöves kukorica, főtt, fűszeres bab )

Tizedik nap

100_5798

A kultikus úton

Williemsben van a szállás, innen indulunk felfedezni a motoros körökben kultikussá vált 66-os utat. Eleinte a 40-es autópálya mentén (sőt az alatt) fut, csak jó 20 kilométer múlva válik igazán külön. Nyílegyenes, az út-menti táblákra kitett „okosságokon” túl egyhangú tájon megyünk. Kis, poros település akad néhány, ahol szépen ki vannak pakolva a 40-50 éves autóroncsok, traktorok, rossz benzinkútfejek. Az útra felfestett, a képekről jól ismert útazonosítónál megcsináljuk a kötelező fotókat, és mehetünk is tovább. A feladat kipipálva, kövezzetek meg, de nekem most nem jött át a feeling.

img_1434

Az első kanyar eredménye

A nap azért így nem záródhat, a térképet böngészve felfedezzük, hogy van ennek az útnak egy titkos (?) része is, ahol van néhány kanyar is. És milyen jól tettük, hogy felkerestük, csodás 20-25 kilométeres kanyargós úton sikerült mindkét lábtartót lekoptatni. A nejem kicsit sem csodálkozott, amikor másnap, Las Vegas felé, ismét erre hozott véletlenül a GPS …:) Nem sok kerülő volt, talán ha 100 km, de megérte.

Tizenegyedik nap.

Elérkezett a motor leadás napja, de még előtte útba ejtjük a Hoover-gátat. Belépő, biztonsági ellenőrzés után lépünk be a területre, a gát felett-mellett húzódó hídról jó képet lehet csinálni a hatalmas építményről, amit futtában járunk csak körbe, hiszen motoroscsizmában nem olyan kellemes az a gyenge 42 fok….

dsc_2665

A Hoover-gát

A vegasi motorleadás tartogat egy kis mosolyogni valót számunkra, mikor a gépet átvevő srác, a kilométeróra állást nézve hitetlenkedik, hogy a 600 mérföldből hogy lett 2100? 🙂 Nem ehhez vannak szokva? Most az egyszer nem kérünk tőlük honoráriumot, amiért becsületesen bejárattuk a motorjukat 🙂

Indian Scout: A motorral kapcsolatos tapasztalatokról néhány szó: Mindketten igazán megszerettük, annak ellenére, hogy eredetileg a túramotorosok táborát erősítjük. Ezzel az Indiánnal, ha egyedül mennénk, bátran el mernénk indulni nagyobb utakra is. 100 mérföldeket többször is mentünk egy seggel, de még a kényes derekam sem méltatlankodott. Az ergonómia nagyon el van találva. Indítás előtt a benzinszivattyúja hangosan dolgozik, amit városi araszoláskor is lehet hallani, de egyébként finom járású, egyáltalán nem vibráló erőforrással szerelték, különösen akkor igaz ez, ha elfogadjuk, hogy ne alapjárat környékén tartva poroszkáljunk. A viszonylag kis súlyának, és alacsony súlypontjának köszönhetően nagyon könnyen irányítható, fordulékonynak joggal nevezhetjük kategóriájában. Néhány hasznos extrával fel volt szerelve, mint például a digitális fordulatszámmérő és fokozat kijelző. A nullázható napi kilométerszámláló nélkülözhetetlen ezen a tájon. A váltója férfias, de hangtalanul kapcsol, a szíjhajtás praktikus, nem kell félre állni a sivatagban láncot fújni. Körülbelül a 40-70 mérföld/ óra tartományban érzi a legjobban magát, e fölött iszákos lesz, a hangja egyébként 50-60 között a legkellemesebb,  végsebessége valahol 110-nél van.

A kalandunk többi napjáról a folytatásban fogok beszámolni, melyben lesz találkozás óriásokkal, vadállatokkal, lesz jó kis üldözéses kanyargás egy autóval…”

Az első fejezetet ide kattintva olvashatjátok–››

Megosztás.

A szerzőről

Nyári Krisztián

Röviden rólam, aki még nem ismerne, szenvedélyem minden, aminek két- három kereke van. Több, mint 35 éve kerékpározom és 25 éve motorozom. Nagyon szeretem a felfedezést, túrázást, csavargást, világjárást. A hosszú évek alatt eljutottam az egyhengeres gépektől a boxerekig, de volt közte soros négy hengeres is és amióta szerző vagyok a MOTOzin motoros magazinnál, azóta még több motort sikerült kipróbálnom. Az évek alatt több felületen is publikáltam, amiből a legismertebb talán a MOTOzin és a BMW R 1150 GS motorom kapcsán vezetett blogom. Az évek alatt eljutottam nagyon sok szép helyre motorral volt, ahová többször is: Horvátország, Görögország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Ausztria, Németország, Svájc, Olaszország, Oroszország, Ukrajna, Kazahsztán, Bulgária, Erdély...Tervben van: Gibraltár, Mongólia, Nordkapp, India... Találkozunk az úton! Főleg ha Te is járod a Tiéd.

3 hozzászólás

  1. A vadnyugati filmek forgatásakor dokumentumfilmek is készültek a helyszínről. Egyik sem mutatta be ennyire vonzóan a tájat, s az utat a Monument Valley-hoz, a Grand Canyon- hoz és a többi lenyűgöző látványos helyhez, mint ez az cikk ( mesés felvételek és videók! ) Érdekes, ahogy az Indian Scout motor tapasztalatait leírod: precizen, tömören de azért minden szón átsejlik, hogy megszerettétek és elégedettek voltatok:)

  2. Egyet értek, ez egy igen élvezetes beszámoló volt, köszönjük. Eddig kerültem a nagy köbcentis “V” motorokat de az Indian és a Harley is itt van igazán szülőföldjén úgy látom. Évekig 55 lóerős, öreg Yamahával túráztam és ezzel is gyorsan tudtam országhatárokat váltogatni, de olyan érzésem van aki teheti el kell menjen egyszer legalább európai motorosként az USA területére gurulni. Remélem én is eljutok ez a beszámoló is csak abban erősített meg, hogy van értelme gyűjteni rá. Leírjátok majd ha nem vagyok tolakodó, hogy mekkora költségvetéssel lehet egy ekkora túrát végig vinni? Szerintem sokaknak segítenétek vele. A hivatalos szervezett utak inkább 1-1,5 millió Forinttól indulnak. Milyen a kinti motoros kultúra? Sok az amerikai motor vagy inkább az európai és japán dominancia jellemző? Volt gond a hatóságokkal? Köszönjük az eddigi információkat is! Üdv! XJ

    • Korábban utalt rá a beszámoló, hogy az amerikai motorok vannak döntő fölényben, főleg HD-k. Lesz harmadik része a beszámolónak, szerintem ott sok kérdésedre választ fogsz kapni.

Szólj hozzá!