BMW K1600 GT élmények /5

1

5 év egy BMW K1600 GT nyergében/5

Az 50.000-es szerviz

A 2015-ös szezon kezdete előtt megejtettük a szokásos olaj és szűrőcseréket és a fékfolyadék cseréjét is. Ezzel sajnos nem lett letudva minden, hiszen az utolsó pár guruláson észrevettem, hogy néha nem vagy csak többszöri megnyomásra kapcsol ki az indexem. Jóskát kérdeztem, hogy mi lehet a gond, és a jó öreg WD40-nel nem lehet-e orvosolni a hibát? Amikor azt mondta, hogy sajnos nem, ez gyári hiba, szinte mindegyik ilyen motoron cserélték garanciában, nekem máris beugrott, hogy a haveromnak is szó nélkül cserélték a motor fél éves korában. Nekem miért nem? Lehet, hogy azért, mert ez a „drága” megvárta, míg letelik a garis időszak, és csak akkor romlott el? Most már mindegy, súlyos ezresekkel fizettem a tanulópénzt. A gumik is cserések, így a motor megkapja a Michelin PR4 GT verziójú gumiját, amiről mindenfélét olvastam, meglátjuk milyen lesz.

Szerencsére azonban ezzel le is lett tudva az éves bosszúság, innentől már csak a széles vigyor jön a bukó alatt.

Erre az évre három túra lett betervezve. A május elsejei időjárás-jelentést némi aggodalommal figyeljük, hiszen még élénken él bennünk a tavaly májusi szeles kaland, de mint a mondás tartja, kutyaharapást szőrével,  nem hátrálunk, ismét Horvátország, de most az Isztriai-félszigetet tűztük ki célul. Murakeresztúron immár régi ismerősként köszöntenek, lassan megszokják, hogy turistaszezon kezdetén megjelenik pár marcona(?) motoros. Az útvonal ezúttal Szlovénián keresztül halad, részben pályán, részben egyéb főútvonalon. Az első komolyabb pihenő a Világörökségi listán fenn lévő Postojnai-barlangnál van.

A világörökség része

A nagymotorról kisvonatra ülünk, és kapkodjuk a fejünket a túl közel elsuhanó barlangi mennyezet alatt. A barlang után jó kis kanyargós úton vágunk át az Isztrián, hogy a félsziget  keleti partján, a domboldalon elfoglaljuk a szállásunkat.

DSC_0027

Kilátás

Első benyomás jó, gondozott ház és környezet, annak ellenére, hogy nagyjából a semmi közepén vagyunk. Viszont a második benyomás, na, az már ötcsillagos: lélegzetelállító kilátás az erkélyről. A másnap a reggel kissé borongósan, csepergősen indul, így elhatározzuk, hogy csak a partra megyünk le, ami út hiányában nem is volt olyan egyszerű. Végül sikerült, és nem bántuk meg. Igazi, háborítatlan sziklás parton találtuk magunkat. Miután az idő is kividult elindultunk felfedezni Pulát.

P1070901

Az amfiteátrum az egyetlen látnivaló Pulán

Néhány kötelezően elfogyasztandó burek, és pár amfiteátrumi fénykép után elindultunk vissza a szállás felé. Legalábbis a többiek így gondolták. 🙂

 Nem sejtették, hogy tudok újat mutatni az ezerszer bejárt Isztriai-félszigeten is.

Egy kis kanyargás, némi gyengébb minőségű út után megérkeztünk Floricicibe. A falu végétől néhány-száz méterre van egy apró (sajnos itthon bőven csúcstartó lenne a közel 30 méteres magasságával), de annál kedvesebb vízesés.

P1070995

Hóolvadáskor lehet igazán látványos

Miután bezsebeltem a tapasztalt túrázóktól  is az elismerést, mehettünk is tovább, útközben még meg kell állni egy pizzára. Másnap a KRK-szigetre mentünk. Ide a hídon át némi pénz leszurkolása után értünk, de a remek utaknak és az apró, hangulatos településeknek köszönhetően bőven megéri.

P1000195

Látkép a temetőből

Nekem különösen Baska tetszett, a falu fölötti temetőből lehet lőni pár jó képet. A szállásra az Isztria keleti oldalán végigfutó tengerparti úton jöttünk. Abbáziában futó pillantást vethettünk a Monarchia idejéből itt maradt régi osztrák és magyar címeres kastélyokra. Másnap hazafelé is Szlovénián keresztül jövünk, most a Skocjan barlangot ejtjük útba. Nagyon nagy hibát követ el, aki kihagyja. Hatalmas, lélegzetelállító, a mélységek, magasságok miatt is, és azért is, ha nem lifttel jöttök fel, hanem gyalog…Magyarországba belépve nagyjából útba esik a Krisna-völgy, így társunk kérésére némi belépő leszurkolása után érdekes egy-másfél órát töltünk, az egyáltalán nem szűkölködő közösségben. Innen a hazáig tartó út majdnem unalmas lett volna…

De nem volt az, mivel a zsúfolt M3-ason épphogy elhagytuk a Fővárosunkat, a belső sávban csorogtunk úgy 130km/ó-val, amikor a műszerfalon megjelenő piros led villogása arra figyelmeztet, hogy erősen csökken a légnyomás a hátsó abroncsban. Lassítani kéne, meg kimenni a leállósávba, de a szélső sáv tele van kamionokkal. Mire már nem csak az elektronika érzi, hogy ez nem tréfadolog, szerencsére sikerül lelassítani, és kivágódni a leállósávra. Amint megállok, nulla nyomás van a gumiban.

Bukó le, kis fejvakarás: lehet, hogy a motor megmentette az életünket?

Szép nagy lyuk virít a futófelület közepén (mint említettem vadi új a gumi). A defektspraynak esélye sincs, és miután megérkeznek a rend éber őrei, akik elég erőteljesen javasolják, hogy igyekezzünk minél hamarabb onnan elmenni, úgy döntünk, hogy a közeli parkolóig, csomagok és utas nélkül elgyalogolunk, lesz, ami lesz alapon. A parkolóban a kereket kiszereltük, és a közeli Gödöllő út menti gumisához elvittük. Fiatal srácok, gyorsan és szakszerűen javították, és a mennyivel tartozom kérdésemre azzal válaszoltak, hogy szeretjük a motorosokat, menjetek békével…. Mit mondjak, jólesett… De az is lehet, hogy nekik is jóleshetett kb. fél évvel az események után a haverom arra járván, betért hozzájuk egy üveg pezsgővel a kezében. Először néztek bután, de aztán beugrott nekik a defektes béjemvés…

Talán nem hangsúlyoztam még eleget: imádom a motoromat!

A következő utat közkívánatra szerveztem, egy kis pancsolással, pihenéssel egybekötött túra Görögországba.

Szeged környékén járva vétek kihagyni a Kőrössy-csárdát, így azt a megoldást választjuk, hogy péntek délután lemegyünk, elfogyasztjuk a halászlevet, és másnap 300 km. előnnyel indulunk onnan. Szerbián keresztül szigorúan pályázunk, de így is elég hosszú, tehát egy köztes szálláson, kb. 600km. után megpihenünk. Kisváros korrekt szállója, angolul beszélő személyzet, hatalmas pizza, sose legyen rosszabb. Másnap délben már a parton szemléljük a felhőket…. Úgysem jártam még görög tengerparton pulóverben. A szállás viszont kiváló, bungalókban kapunk helyet, a szépen parkosított udvar végében, közvetlenül a meglepően meleg vizű medence mögött. Az Olimposz istenei kegyesek hozzánk, másnak szép idő köszönt ránk, el is indulunk, hogy megnézzük Zeusz Fürdőkádját.

DSCF2307

Az út Zeusz fürdőkádja felé

Egy számomra is szimpatikus (kanyargós) úton jutunk fel, és némi séta után meg is pillantjuk a „fürdőkádat” Sokat nem időzünk, mert a terv az, hogy vagy felmegyünk motorral a hegy tetejére, vagy körbe motorozzuk. Mivel a GPS nem sok benzinkutat mutat a hegyen, ezért meg kell tankolni a helyi benzinkúton, ahol egy társunk összefut régi ismerősével, aki a nyarait mindig ott tölti.

Oda megyünk fel

Kapok az alkalmon, hogy egy helyi viszonyokat jól ismerőt megkérdezzek, hogy milyen az út a hegy tetejére, de sajnos nem tudja (nem motoros az illető) Viszont  támad egy ötlete, felhívja a görög haverját, aki pár kilométerre lakik csak onnan, majd ő fogja tudni. Pár perc múlva megáll mellettünk egy autó, és  kiszáll belőle maga Zeusz! Torzonborz haj, szakáll, kék szem (pont olyan, mint a joghurt reklámban ) Kiszáll, és szélesre tárt karokkal közeledik felénk, ékes magyarsággal: Sziasztok magyarok ! Mi a meglepetéstől nézünk, és vigyorgunk, olyannyira, hogy egy fényképet se készítünk róla. Ilyen belépő után rövid, de jó hangulatú beszélgetésben tudjuk meg, hogy 20 éve szervez magyaroknak utakat és ennek, no és a nyaranta ott élő magyar barátjának köszönhetően tanulta meg hibátlanul a nyelvünket. Egyébként az ő tanácsára nem mentünk fel a hegyre (lehet, csak nem akarta, hogy az otthonát háborgassuk?)

Ehelyett inkább szépen körbe motoroztuk az Olympost. Másnap-mivel többen voltak, akik még nem látták-elmotoroztunk a Meteorákhoz. Hibátlan kanyargós úton, immár jó melegben mentünk, jöttünk. Az emlékeimben lévő szűk utak, amik felvittek közvetlenül a kolostorokhoz mára széles kétsávos utakká váltak, végre valami kézzelfogható fejlődés, mert mást nem nagyon tapasztalunk, ha a 15-20 évvel ezelőtti állapotokhoz viszonyítunk.

Meteorák

Később nosztalgiától vezérelve elmegyünk a közeli Paraliára, ahol sétálunk, nézelődünk egyet a korábban megismert zajos, de hangulatos utcácskákon. Sajnos most elmarad a kellemes feeling, a sok kóbor kutyának, szemétnek, gaznak köszönhetően. A jó idő hatására lassan a tenger is melegedni kezdett, így a következő nap alig motoroztunk, mindössze a szomszéd település melletti sós vizű, tengerparti medencékhez mentünk. Csabiék már jártak itt, esküdöztek a medencékben található iszap jótékony hatásaira.

Megérkezve először hagytuk őket érvényesülni, mert látszatra semmiben nem különbözött a hely egy városi szennyvíztározó medencéjétől….

Kerestük a kandi-kamerát, de szerencsére nem erről volt szó, lassan jöttek idegenek is, és kezdték magukra kenni a tó alján talált iszapot.

Az ottani Üvegtigrisnél jól bekajáltunk a tenger gyümölcseiből, fürödtünk az immár kellemesre melegedett tengerben, és máris eltelt a nap. Még egy jó kis pancsolós, nézelődős nap után pakoltunk össze, mert másnap indulni kellett haza. Köztes szállásként az egykor szebb napokat látott szerb kisváros, Leskovac panziójában foglaltam helyet. A városon áthaladva, rossz érzés fogott el, elhanyagoltság, kosz mindenütt. A szállásra megérkezve annál nagyobb volt a kontraszt, nem túl nagy, de nagyon szépen kitalált panzió, olyan étteremmel, ami bárhol megállja a helyét. Angolul jól beszélő személyzet, és 8 euróért degeszre esszük magunkat úgy, hogy ebbe az összegbe pár sör is belefér. Mivel másnap korán akarunk távozni még este kifizetem a kemény 11 eurót a szállásért. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezem, hogy a reggeli benne van-e a hatalmas összegben, de a legnagyobb elképedésemre igennel válaszolnak. Másnap reggel nem hisszük el, amit látunk, olyan svédasztalos reggeli, de olyan…. Szóval legalább 40 féle kajából lehet választani, és közben a személyzet kedves, mosolygós, elképesztő…Önmagában ez megérte ezt a túrát! Később keresztülhaladva Belgrádon, látva a sok üvegpalotát, új hidakat, elgondolkozunk, hogy csinálták, hiszen itt 20 éve még bombáztak.

A nyár másik nagy dobása a Salzkammergut-Tirol túra

Jóskáéktól indul a túra Szombathelyről. Ők nagy szeretettel és egy óriási felhőszakadással fogadnak. Az utolsó 2 kilométeren bőrig ázunk (mert szinte már látom a házukat, csak nem állunk meg beöltözni). Jól kezdünk, és csak majd most megyünk az Alpokba… A salzkammerguti tóvidék felfedezése a cél a túra első részében. Abtenau mellett egy tipikus alpoki farmon van a szállásunk lefoglalva. Azért az odáig vezető út sem hasonlít az Alföldre. Kis, két-és háromjegyű utakon érkezünk  Hallstattba, de elkéstünk, hiszen a városban még a motoroknak is nehézkesen találunk parkolót.

Mivel mostanában nem néztünk Híradót, így valószínűleg lemaradhattunk a fontos világpolitikai eseményről: a kínaiak megtámadták Ausztriát, és úgy tűnik, sikerült is elfoglalniuk.

Hallstatt

Szerencsére azért tudunk némi helyet csinálni magunknak a szelfibotok erdejében, így mi is készítünk  pár fényképet, és kissé borzongunk a  temetőben a koponyák között. A szállásra megérkezve jólesik szusszanni egyet, és körbenézni, hiszen az erkélyről a Dachstein-hegy és környezete látszik, de nemcsak az erkélyről, hanem a ház parkosított udvarán lévő kellemesen meleg medencéből is.

 Ilyen ingerszegény környezetben hogy tudnak ezek élni?…..

Órákon át lehet nézelődni

Amiért ide jöttünk, az a másnapi program lesz: körbejárni a salzkammerguti-tavakat, na jó, nem mindet, de amennyi belefér egy napba. A Gossau-tó, a Wolfgang-see nem maradhat ki. Délben egy út menti csehóban muszáj megint megkóstolni a wiener snitzert, mert anélkül semmit sem ér egy ausztriai túra.

Gossau-tó

Gossau-tó

A hatalmas adag marhahúson túl az is tetszett, hogy a szakács személyesen jött ki megkérdezni, hogy ízlik-e. A környéken lévő pár látványúton kanyargunk még egy kellemeset, találkozunk pár szabadon kószáló lóval, akik nagyon kíváncsiak, de annyira mégsem barátságosak, hogy átnyergeljünk. 🙂 A következő nap a Dahstein-hegyet másszuk meg. Sok túraleírásban szerepel a hegy tetején lévő függőhíd, azt szeretnénk felkeresni. Mire kifizetjük a nem is olyan olcsó felvonó árát, a hegytető felhőbe burkolódzik, így mikorra felérünk, alig látunk valamit, pedig milyen jó lett volna borzongani a több-száz méteres mélység láttán, azért az enyhe szélben ringatózó függőhíd így is emlékezetes marad.

Egy motoros motoros marad mindenhol

Egy motoros motoros marad mindenhol

A plusz egy-két fok hatására mindent magunkra veszünk, amit elhoztunk. A csúcson lévő mesterséges jégbarlang látványos, de kissé mesterkéltnek tűnik (nekem jobban tetszik a természet által alkotott Dobsinai-jégbarlang)

Másnap indulunk tovább Tirolba. A közeli Berchtesgadent útba ejtve érkeztünk a Königsseehez. Sajnos hajókázásra nincs most idő, csak egy sétára, mert megyünk tovább az Innsbuck melletti szállásra. Az itt töltendő két nap közül az elsőt a már Németországhoz tartozó területen lévő Neuschwanstein-kastély felkeresésére fordítjuk. Reggel esőre ébredünk, de ez nem tántoríthat el bennünket egy gyerekkori álom megvalósításától.

Látni kell azt a kastélyt!

A parkolóőr intésére engedelmesen beállunk, és fizetünk, pedig még jó 2-3 km. távolságra vagyunk a hegytetőn lévő kastélytól. Ha még egyszer mennék, nem állnék meg, csak a közvetlenül  a kastély alatt lévő éterem parkolójában.

Az álomkastély

Azért természetesen felgyalogolunk—legalábbis a társaság kevésbé punnyadt része. 🙂 Látjuk, hogy a kínaiak erős offenzívával előre törhettek, mert itt is itt vannak, a Mária-hídon közelharcot kell vívni velük egy jó fotó elkészítésének lehetőségéért. Visszafelé sem unatkozunk, részben a hatalmas forgalom, részben amiatt hogy ne ugyanazon az úton menjünk vissza, mint amelyen jöttünk, keresünk megint „fehér” utat. És milyen jól tettük! Hibátlan -és főleg néptelen- szerpentinen kanyargunk önfeledten oda-vissza kétszer.

 Az ilyen napokat szeretem igazán: teljesült egy régi álom, és még egy jót motoroztunk is.

Másnap a Silvretta nevű fizetős látványutat tűzzük ki célul. Elég soknak ígérkezik a mai táv, így odafelé kivételesen főútvonalon megyünk, ahol komoly forgalommal találkozunk. Amikor végre megérkezünk a kanyargós szakaszhoz, igazán szép, ragyogó napsütés fogad. Ez kell nekünk!

Ezt látta II.Lajos bajor király

Megbeszéljük, hogy fenn a csúcson találkozunk, és mindenki a saját tempójában élvezkedhet kedvére. A pihenőhelyről egy gleccser fehér foltja szikrázik a napsütésben, de jó lenne felkeresni. Sajnos elég sokat kellene gyalogolni, így ez is bekerül a „majd legközelebb” dobozba.

A Silvretta hegyei

Elindulunk lefelé, hiszen a hágó másik végén lévő kisváros motoros körökben arról híres, hogy van egy motoros bázis, ahol lehet tesztköröket menni különböző márkájú gépekkel. Jóska nagyon forszírozza, hogy keressük meg, hiszen úgy tudja BMW-k, Triumph-ok is vannak. Lehet, hogy végre egy jó motort akar magának ?  🙂  Meg is találjuk a céget, de csak be tudunk kukucskálni, mert zárva vannak, az ajtón levő kiírás szerint csak este 5-kor nyitnak. Némi tanakodás után úgy döntünk, hogy nem várjuk meg, mert akkor bőven 9 után érnénk csak haza. Szerencsére azonban a szomszédos téren épp egy épített motorok—jellemzően HD-k—kiállítása van. Pár motorozhatatlan csoda és egy igazi kuriózum (bütykösgumis HD) lefényképezése után indulunk is haza. Másnap, mivel lassan vége ennek a hétnek is, és mi több, mint ezer kilométerre vagyunk otthontól, autópályán indulunk haza. Lassan szokássá válik, hogy ha Ausztriában felmegyünk a pályára, leszakad az ég, nincs ez másképp most sem, kb 500 km-t jövünk esőben, de nem bánjuk, mert azokat a csodákat, amit e héten átéltünk egy darabig biztos nem felejtjük.

Augusztusban a huszadikai hétvégét egy régi ígéretem beváltására fordítom, kedves alföldi motoros barátaimat kalauzolom el a Tátrában. Ők még nem jártak arra, de titokban reménykedtem, hogy nem fogok csalódást okozni nekik. Már az elején—a Poprád melletti parkolóban megállva—láttam, hogy az eléjük táruló Tátra látványa meglepte őket. A kikerekedett szem, és tátott száj, ugye erre enged következtetni? 🙂 A szállásunk Zárban (Zdiar) volt, este még itt összefutottam régi BMW-s ismerősömmel. Másnap Zakopánét néztük meg, de mivel alig pár kilométerre voltunk, így a hosszabb utat választva, a világ legkisebb magashegységét megkerülve jutottunk el odáig. Ott a sétálóutcán beszereztük a sajt adagunkat, nézelődtünk a hatalmas forgatagban. Másnap az Alacsony-Tátrát is érintve jöttünk haza, megbeszéltük, hogy ezt a túrát nyugodtan nevezhetjük Felhőkerülő-túrának is, hiszen bár mindig köröztek a közelünkben, egy csepp esőt sem kaptunk.

A Kőpataki-tó

A túrákon kiválóan vizsgázott az új PR4-es gumi, főleg esőben tapasztaltam több magabiztosságot, időközben csaknem 10.000 km-t mentem vele, de még van annyi „benne” hogy az őszi otthoni levezető köröket kibírja. A motorom hibátlanul vette az akadályokat, lassan elérkezik az újabb nagy-szerviz a 60.000-es—ideje. Arról a következő részben fogok írni.

Korábbi beszámolóink –››

Megosztás.

A szerzőről

Pál

Tíz éve kezdtem újra a motorozást, kinőttem már a gyerekbetegségeimet. Elsősorban a túrázást kedvelem, legyen az közeli-, vagy kissé távolabbi helyszínen, lényeg, hogy aszfalt legyen a kerék alatt.

1 hozzászólás

  1. A mai élménybeszámoló is szenzációs volt! Sok munka lehetett a szervezéssel, de mint a képeken és a leírásban olvasható, megérte. Több százezer km-t a túrázó motorosoknak és jó utakat, kellemes élményeket !
    Köszönjük a beszámolót, várjuk a következőt 🙂

Szólj hozzá!